Baba-Mama,  Lifetime

Szüléstörténet 1.0

Ebben a kis posztban elmesélem milyen is volt az első gyermekemnek életet adni. Kérlek csak saját felelősségre kattints ha valóban el szeretnéd olvasni.

A 36. hétig mintha nem is lettem volna terhes. Az elején volt egy kis hányinger, gyomorégés. Majd a végén minden kezdődött elölről. Jött ismét az émelygés a hányás, a gyomorsav. Már azt gondoltam ennek sosem lesz vége. Aztán az utolsó héten elkezdett a lábam is borzalmasan dagadni, és a vérnyomásom is bőven 150 fölé kúszott. Végül július 10-én hétfőn bementünk az orvosomhoz a kórházba. Addigra már 200as vérnyomással nyomultam és fehérje volt a vizeletemben (terhességi toxémia) , szóval kérdés sem volt el kellett indítani a folyamatot, és nem sok esélyem volt a természetes szülésre.

Az idő előrehaladtával nem tágultam megfelelően, és a fájások sem voltak rendszeresek, szóval a legnagyobb félelmem hirtelen valósággá vált. Császármetszés. Innentől olyan ütemben haladtak a dolgok, hogy gyakorlatilag mire ismét feleszméltem már az epidurált kaptam a hátamba. Sajnos a sok vérnyomáscsökkentőnek köszönhetően borzasztóan zuhanni kezdett a vérnyomásom, és az epidurál után volt egy pillanat amikor azt éreztem nincs tovább én itt meghalok. Nem éreztem semmit, hányingerem lett de még hányni sem tudtam, láttam, ahogy a mellkasomat megbökdösik tűvel de nem éreztem semmit. Sajnos nem csak az én vérnyomásom kezdett zuhanórepülésbe hanem a gyereké is így gyakorlatilag kettő perc leforgása alatt ki is kapták szegényt a jó meleg kis vackából. Nem is mutatták meg én csak annyit érzékeltem, hogy egy kórházi zöld lepedőbe csavarva kiviszik.

Ezután egy örökkévalóság telt el, legalábbis úgy éreztem…. Láttam, hogy odakint nagy szél van ami csavargatja a fákat, halottam a szörcsögő hangokat a hasam felöl és fogalmam sem volt, hogy mi történt. Aztán egyszer csak visszajött a szülésznő az én kis szeretetcsomagommal és a következő pillanatban már zokogtam is.

Az egyetlen pillanat, amire szerintem mindig emlékezni fogok természetesen a gyerekemen kívül, az amikor az orovosm a paraván mögül széles barátságos vigyorral bejelentette, hogy készen vagyunk. Ettől engem is eltöltött a nyugalom, és vártam, hogy végre megint láthassam a gyermekem, aki közben az apjával ismerkedett.

A császár utáni órák kegyetlenek voltak. Szinte mozdulatlanul kellett feküdni, és mivel előtte nem volt túl sokat csecsemő a kezemben még nem fogtam szegényt biztosan. Szóval ez ilyenkor duplán nehezített pálya. Szegényt szerettem volna cicire tenni, ő is szerette volna, de végül ez igazán csak másnap sikerült, mikor már én is jobban mozoghattam.

Szerintem a legkegyetlenebb pillanat, amikor a császár után először fel kell állni. Az volt az egész dolog egyik legfájdalmasabb mozzanata. Utána mikor már átvisznek a szobádba, és megpihenhetsz, máris elindul a gyógyulási folyamat. Az első éjszakát még külön kellett töltsük a picúrommal, mert neki is ki kellett heverni a „megszületést”, és rám is rám fért egy kis nyugi, hiszen akkor még nem igazán mozoghattam.

Aztán másnap reggel felálltam, kivették a katétert, és indultam is, hogy végre anya-fia páros lehessünk.  Szerencsére nagyon jó szobatársam volt aki sok tanáccsal ellátott, és már egészen tűrhetően mozogtam mire három nappal később kijöhettem a kórházból.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük